Betöltötte idén a 84. életévét, mivel foglalkozik manapság?
Bemutatókat játszom a híres parkettadarabbal, gyakran hívnak mindenfelé. Illetve besegítek Újpesten Gergely Gábornak az asztalitenisz akadémiáján.

Hamar kiderült, hogy óriási tehetség az asztal mellett. Nagyjából mikor ébredt rá, milyen gömbérzéke van? Hogy egy fadarabbal, vagy egy parkettadarabbal is vissza tudja például ütni a labdát?
Réges régen. 1965-ben, 23 éves koromban megnyertem a Balaton-bajnokságot, és egyre többen kérdezték, miért nem próbálom meg az ütő helyet valami mással visszaütni a labdát. Aztán amikor Magyarországon járt, megkeresett a világhírű játékos, Jacques Secrétin, aki Vincent Purkart-tal ping-pong showkat tartott, trükköztek, szórakoztak. Hazamentem, és mivel apám parkettás volt, a műhelyéből elcsentem egy parketta darabot. Másnap mentem a Szpariba edzésre, és megmutattam, mit tudok vele. Annyira jól ment, hogy elkezdtem a fogadásokat játszani a Palatinus strandon. Itt van, ezzel a parkettával játszom azóta is.

Ósdi darab. Milyen feliratok vannak rajta?
Azoknak a tárgyaknak a nevei, amikkel életemben meccset játszottam. 31 féle tárggyal, különböző testhelyzetekben. Például széken ülve, háttal az asztalnak…

Háttal az asztalnak?
Igen, a katonaságban próbáltam ki, tükörből néztem, hova jön a labda.

Szédület. És nyert?
Igen. Játszottam téglával, zsebrádióval, a vödör belső és külső részével, cseréppel, fedővel, húsvágódeszkával, pereccel.

Mi volt a legextrémebb alternatív pingpongütő?
Sokféle volt. Például a női cipő. Vagy a bokszkesztyű. Aminek van felülete, azzal nem probléma.

Zseniális. Visszatérve a fogadásos meccsekre, hogyan kell ezt elképzelni?
Nem bundára kell gondolni. A Palatinuson rengetegen játszottak a kőasztalokon, én is. Az ismerősöm azt mondta, ő akkor jön majd oda az asztalhoz, ha az ellenfél vezet 17-14-re, és rám fogad. Ami bejön, abból kapok én is. Persze ezek aprópénzek voltak, soha nem akartam nagyban csinálni. Volt, hogy külföldiek ellen játszottam, a pali annyira ideges lett, miután nagy előnyről kikapott, hogy bevágta a Dunába az ütőjét. Utólag tudta meg, ki vagyok. Meg is hívtam gyorsan egy sörre.

Milyen életérzés volt az ’50-es, ’60-as években itthon asztaliteniszezőnek lenni? Kapott ön is sportállást, egyébként meg játszott a Betonútban, a Vörös Meteorban meg a Csepelben?
Fiatalon Pestújhelyen laktam. Úgy kezdődött az egész, hogy az iskolában volt egy XV. kerületi bajnokság, és megnyertem az egyénit, a párost és a csapatversenyt is. Nem sokra rá volt az országos úttörő bajnokság, 300 induló volt, és azt is megnyertem. 11 éves voltam ekkor, 1952-1953-at írtunk. Az egyesületek képviselői jöttek oda hozzám, hogy igazoljak hozzájuk. A kilencszeres világbajnok Sidó Ferenc például a Meteorba hívott. Nem tudtam mi tévő legyek. Végül a zuglói Alumínium SC-be mentem, és ott ragadtam. Jól ment a játék, nem tudtam veszíteni.

És a munka?
Az általános iskola után víz-gázszerelőnek tanultam, dolgoztam is szerelőként, de a sulit nem végeztem el. Ekkorra bekerültem a válogatottba, és már nem tudtam foglalkozni a tanulással, mondták is, hogy a pingpongra összpontosítsak.

És a korszellemnek megfelelően kapott egy sportállást, igaz?
Igen, először a Betonútnál volt sportállásom, aztán a Meteornál. A Betonútnál zsíroznom kellett a kocsik alvázát. Amikor Sidó Ferenc meglátott, azt mondta: gyere hozzánk a Meteorba, irodista leszel. Az lettem 19 évesen. Akkor már felnőtt válogatott voltam.

Tényleg ön honosította meg itthon a pörgetést?
Itthon én tanultam meg először. Berczik Zoltán és Sidó Ferenc kint jártak Japánban, és ott látták első alkalommal, hogyan kell pörgetni. Fotón megvolt nekik a mozdulat, de amikor itthon meg akarták mutatni, nem tudták megcsinálni. Persze, hogy nem, gumis ütővel képtelenség pörgetni. Én viszont akkor már softtal játszottam, és véletlenül rájöttem, hogyan kell csinálni.

Hogyan jött rá?
Emlékszem, egyik vasárnap elmentünk Tatára a válogatott edzőtáborába, és Berczik Zoli próbálta mutatni a pörgetést, de egyszerűen nem sikerült. Aztán elment, én egyedül gyakoroltam tovább, és az egyik mozdulatnál bejött. Onnantól tudtam pörgetni.

Hol mutatta be elsőként versenyen?
Nagyjából egy héttel később rendezték a Tízek Bajnokságát, a tíz legjobb hazai játékossal. Tudtam, hogy itt már nem fogom tudni leplezni, hogy ismerem a pörgetést, és meg is tudom csinálni. Első forduló Berczik–Faházi mérkőzés. Én kezdtem a szervát, és pörgettem egy nagyot. Berczik meg csak nézett. >>Ezért nem jöttél te múltkor tréningezni velem, amikor hívtalak! << – zúgolódott. Két nap alatt hat meccsből haton győztem, és ezzel meg is nyertem a tornát. Mások is megtanulták később a pörgetést, Rózsás Péter is például. Ezzel a technikai elemmel lettem a második az európai ranglistán, a világranglistán meg a 21.

Olaszországban, majd az NSZK-ban is játszott, de már 40 év felett járt. Mi csábította ezekbe az országokba?
40 év körül jártam, amikor a szövetség jelezte, hogy aki szeretne, mehet játszani külföldre. Kaptam is egy meghívót Olaszországba. A Szpariban fordíttattam le a levelet, Vigevanóba hívtak játszani. A tabellán nulla ponttal álltak az első osztályban. Izgatottam vártam a lehetőséget. A pályaudvaron nagyjából háromszázan vártak, plakátokkal.

Sztárként érkezett.
Én nem tartottam magam annak. Elvittek a klubhoz, és kiderült, hogy az első fordulóban több ezer nézőt várnak, és a Rai 1 is közvetíti majd a meccseket. Tiszta sápadt lettem. Az első meccsen az olasz bajnok Constatinivel játszottam. Nyertem három mérkőzést, de kikaptunk 5-4-re. Egy szállodában laktam, minden gondolatomat lesték. Tudtam németül, és már otthon elkezdtem megtanulni a legfontosabb olasz szavakat, így tudunk kommunikálni. Megvertük a római csapatot, beértük az utolsó előttit. A következő fordulóban mentünk Palermóba, Jónyer Pista is ott játszott akkoriban. Mondták nekem, ne ijedjek meg, a lelátón ilyen furcsa ostorszerű dolgot csattogtatnak, úgy szurkolnak majd. 5-2-re nyertünk, és már 4 pontunk volt.

Az első helyezett gépe viszont nem tudott leszállni a köd miatt, amikor Palermóba tartott, és emiatt sokáig úgy tűnt, a Palermo 2 pontot kap, s ezzel nem ők, hanem mi esünk ki. Mondom, ilyen nincs, ez nem lehetséges. Végül le kellett játszani a mérkőzéseket, az első helyezett győzött, mi pedig bent maradtunk. Óriási bankettet rendeztek nekünk. Én pedig maradtam még egy évet.

Utána egyből ment az NSZK-ba játszani?
Nem, hazajöttem, játszottam Kiskunlacházán, Miskolcon, végül Győrben. Onnan mentem az NSZK-ba 1982-ben. Próbajátékra hívtak Fürstenfeldbruckba, hat embert kellett megverni, hogy engem szerződtessenek. Mindenre pontosan emlékszem, nagyon fáradt voltam az utazás miatt. Győztem az első három meccsemen idegen ütővel, de csak nagy nehezen, és végül szerződtettek. Az első 60 meccsemből 59-et megnyertem. A kerületi ligában játszottunk, és minden évben ugrottunk egy osztályt, végül a Bundesliga 2-ig jutottunk. Eleinte nem, akkora már megkaptam a tiszteletet. Végül 12 évig maradtam, sokat ingáztam haza kocsival. Néha a családom is jött velem.

A ’70-es években a BEAC-nál is dolgozott edzőként, hogyan emlékszik vissza rá?
Véletlenül kerültem a BEAC-hoz. Jártam edzésre a Treffort utcába, az általános iskola tornatermébe. A BEAC-nak volt egy női csapata, ahová a Fradiból három játékos is átigazolt akkoriban. Megkerestek, én pedig elvállaltam. Az NB II-ben játszottunk, de végül feljutottunk az NB I-be. Három játékos viszont ekkor átment a Dunai Kőolajba, és engem is elhívtak.

Ennyi profi klub után hogyan érezte magát egy egyetemi csapatnál?
Nagyon jó volt a BEAC-ban, remek volt a hangulat, jók voltak az edzések, több évet töltöttem el a klubnál. Azt azért nem hittem volna, hogy felkerülünk az első osztályba. A játékosok viszont szorgalmasak voltak, keményen edzettek, így sikerült a feljutás. Egy-két játékos egyetemista volt a csapatból, a többiek dolgoztak. Voltak edzőtáboraink, minden versenyen ott voltunk, a klub biztosította a megfelelő körülményeket. Emlékszem, az egyik lány volt az intézőnk. Legalább három évig voltam a BEAC-nál, aztán kerültem Százhalombattára.

Tartja még a kapcsolatot a klubbal?
Néha még találkozunk egy-egy játékossal. Pont nemrégiben beszéltünk róla, hogy szervezzünk egy összejövetelt.

A magyar válogatottban vb- és Eb-bronzérme is van vegyes párosban, illetve férfi párosban. A visszaemlékezésekből nekem az tükröződik, hogy egyes újságírók, esetleg a közvélemény a tehetsége miatt még ennél is többet várt öntől. Mintha szerintük nem azt a pályát futotta volna be, amire méltó lett volna. Ön hogyan látja, ez volt a maximum?
Mindig megkapom ezt a kérdést. Tisztában vagyok vele, hogy sokkal több volt bennem. Amikor kimentem Kínába, és játszottam az ottani játékosokkal, 35 meccsből 28-at nyertem. Ez egyedülállónak számított. Mindig képes voltam olyan dolgokra, amik miatt kijöttek a nézők a csarnokba.

Ilyen tehetség mellett mi hiányzott a nagyobb eredményekhez? Az ambíció, vagy valami más?
Nem tudom megmondani. 1962-ben Prágában közel voltam az aranyhoz a világbajnokságon a csapattal. Az elődöntőben nyernünk kellett a németek ellen. Egy Eric nevű német játékossal játszottam, 20-17-re vezettem, egy pont kellett a győzelemhez. Hosszúra ütötte, de nem tudtam, hogy az asztalt vagy a lábamat érte a labda. A bíró nekem adta a pontot, így nyertem volna. Sportszerűségből bemondtam, hogy csusza, odamentem az eredményjelzőhöz, és a 21-et visszatettem 20-ra, a másik oldalon meg a 17-et 18-ra. A csapattársak csak néztek kérdőn. Végül veszítettem és 5-4-re kikaptunk.

Vádolta magát később?
Sokat gondolkodtam az eseten. Úgy érzem, hogy jól döntöttem, mert, ha véletlenül az asztalt érte a labda, akkor csalással győztem volna. Azt nem tudtam volna elviselni. Így viszont biztos, hogy nem csaltam.

Hiányol valamit a pályafutásából?
Nem. Mindent megcsináltam, ami a sikerhez kellett.

Az interjút a Marcibányi téri Ormai László csarnokban készítjük, ahol odabent most is a magyar válogatott edzése zajlik. A nemzeti csapat mellett is dolgozik?
Lejárok ide, megfigyelem az ügyes játékosokat. Sokat köszönhetek Kovacsics Imre elnök úrnak, hogy itt lehetek. Két ügyes sráccal külön szoktam foglalkozni, Lei Balázzsal és András Csabával. Mutatok néhány dolgot nekik, általában nyernek is vele.

Az interjút készítette: Gabay Balázs