Békéscsabán született, és ott is kezdett sportolni a Dózsában?
Tenisszel kezdtem, 18-19 éves koromig ezt a sportot űztem. Közben megismerkedtem a magasugró Medovárszky Jánossal, aki látta, milyen termetem van, és elkezdett a magasugrás felé terelni. Minden atlétikai sportágat kipróbáltunk nála. 72 kilós nyüzüge gyerek voltam ekkoriban, idővel alaposan megerősödtem. A magasugrást úgy kezdtem, hogy először azt sem tudtam, jobb vagy bal lábról kell elrugaszkodnom.

A magasugrásnak a rendkívül összetett mozdulatsor miatt nincs széles sportolói bázisa, milyen indíttatásból választotta ezt a sportágat?
Már a TF-re jártam, amikor a tévében ámuldozva néztem a’68-as olimpián Dick Fosbury-t. Az amerikai magasugró addig nem látott technikával, nem hasmánt, hanem az ugrás után elfordulva, a lécnek háttal ugrott. Otthon találta ki, ezzel a technikával nyert a mexikói olimpián. Kimentünk a TF-pályára, próbálgattuk, és az edzés végére megdöntöttem az egyéni csúcsomat. Amikor 1969-ben Leningrádba mentünk egy versenyre, és Fosbury-t ugrottam (a sportolóról kapta a nevét a Fosbury Flop nevű ugrómozdulat, a szerk.), a helyiek meg a fotósok csak néztek, nem láttak még ilyet.

Nagy sztori! Egy itthon sem igen ismert, teljesen új technikával rögtön egyéni rekord. Milyen talajon ugrottak?
Rekortánon lehetett a legjobban elrugaszkodni. A ’60-as években többnyire salakon és fekete gumiszőnyegen ugrottunk, a salakon néha kipörgött a futók lába, nehezebb volt az elrugaszkodás.

A Testnevelési Egyetem csapatában eltöltött évek után a BEAC-ba igazolt, miért?
19 évesen jöttem Budapestre, beiratkoztam a TF-re. A sokszoros magyar rúdugró bajnok, jogász és testnevelő tanár Bácsalmási Péter volt a mentorunk. Amikor az elején látta, milyen könnyedén ugrom át az 1.60-as, vagyis 160 cm-es magasságot, elhűlt, azonnal kialakult köztünk a jó viszony. Amikor végeztünk a főiskolán, az volt a fő kérdés, hogy mi legyen velünk. Erős magasugró csapat jött ott össze, nálunk volt például a későbbi olimpiai bajnok Németh Angéla is. Bácsalmási Péter hívására átigazoltunk a BEAC-ba, ő ekkor már ott volt edző, korábban a klub neves versenyzője volt.

Ön is a régi Mező utcai BEAC-stadionban készült a versenyekre?
Igen, ott edzettünk a gödörben, így hívtuk. Az aréna 4-6-os villamos felőli oldalán alakították ki a magasugró- illetve a rúdugróhelyet.

Profi sportoló lett?
Á, dehogy. A XI. kerületi sportiskolának voltam a vezetőedzője, ez volt a munkám, és mellette a BEAC-ban voltam magasugró. Egy fillért sem kaptam érte.

1972-ben a tízpróba és a magasugrás csapataranya mellett először szerez egyéni magyar bajnoki címet magasugrásban, és önt választják az év atlétájának. Továbbá megismerkedik leendő feleségével, Kreisz Andreával, aki szintén magasugró volt. Ez karrierje, talán élete legemlékezetesebb éve, igaz?
Igen. Csodás év volt. 221 centit is ugrottam abban az évben, ami óriásinak számított, és az egyéni magasugró bajnoki cím is nagy eredmény volt. A csapataranyakkal együtt mindez év atlétája címet ért. Úgy tűnt, hogy Tihanyi József, Major István és Kelemen Endre utazhat a müncheni olimpiára a magasugró csapatban, ám az országos bajnokságon akkorát ugrottam, hogy kiszorítottam a csapatból Endrét. Érdekes volt, hogy Tihanyi József és Major István is hagyományosan, hasmánttal ugrott még, egyedül én fosbury-ztem.

Mindössze 44 nappal az olimpia előtt vált biztossá, hogy indulhat a játékokon, kevés ideje maradt a felkészülésre. Ez jelentős hátrányt jelentett a versenytársakhoz képest?
Annyi könnyebbség volt, hogy a tízpróbára már nem kellett készülnöm, az edzőmmel, Krasovecz Ferenccel csak a magasugrást gyakoroltuk ebben a másfél hónapban. Az volt az igazi nehézség, hogy először az országos bajnokságra kellett időzítenem a csúcsformát, majd 44 nappal később újra csúcsformába kellett volna lendülni. Ez teljesen más edzésprogramot és formaidőzítést igényelt volna, eközben a versenytársak javában készültek az edzőtáborban, nekik kizárólag a müncheni döntőre kellett összpontosítaniuk. Én egyetlen edzőtáborban voltam az olimpia előtt, a Normafán lévő Olimpia szálló volt a bázis, és a környéken edzettünk.

Egy oldalvágás: a ’72-es olimpia volt az első nyári játékok, ahová Békés megyei sportklub atlétája kijutott. Békési születésűként tudja ki volt az illető?
Nem.

Petrovszki Mihály volt az első fecske.
Tudom ki ő, jó masszív dzsúdós srác volt.

Irány München: öt nappal a magasugrás olimpiai döntője előtt (szeptember 10.) a Fekete szeptember palesztin terrorszervezet tagjai hajnalban betörtek az olimpiai faluba, és az önök szállásától kőhajításnyira foglyul ejtettek, agyonlőttek izraeli sportolókat. Hol volt, mit csinált ezekben az órákban?
Mi egy szép épületben laktunk az olimpiai faluban a Conollystrasse-n. A ház előtt egy katona állt, akitől gyümölcsöt, kávét, sütit, az égvilágon mindent lehetett kérni, ha szükségünk volt rá. Amikor aznap reggel 6 óra után nem sokkal felkeltünk, a srác azonnal mondta, hogy senki sem hagyhatja el a házat, kordont húztak az épület köré. Velünk szemben, lapos kétemeletes szállásokban voltak a női sportolók, és az izraeliek is arrafelé laktak. Amikor kinéztünk abba az irányba az ablakon, tőlünk 30-40 méterre fegyvereseket láttunk.

Rendőröket vagy katonákat?
Nem-nem, a palesztin terroristák voltak. Felmentünk a szállásunk tetejére, és onnan kémleltük, hogy mi történik. Egy magnóra „közvetítettem” az eseményeket fél órán keresztül, sajnos a kazetta eltűnt azóta. Később a szobánkból televízión követtük az eseményeket Tihanyi Jóskával és Major Endrével. Olyan hosszú volt a szobánk, hogy átmozgató edzést lehetett benne tartani. Az ágyunk fölé ionizáló fényforrást szereltek fel, hogy jobban tudjunk regenerálódni.

Nagyon meg voltak rettenve a támadás miatt?
Féltünk. Furcsa volt, ilyesmivel még soha nem szembesültünk, addig teljesen szabadon mozogtunk. Később nagy táskákkal sportoló ruhába öltözött emberek érkeztek, kiderült róluk, hogy terrorelhárítók. A belügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher is megjelent. A szállásunk alsó részén volt egy telefonfülke, este felhívtam a feleségemet, hogy rendben vagyunk. Alig hitte el, hogy hívom. Miközben beszéltünk, láttam az ablakon keresztül, ahogy a foglyokat szállító zöld mikrobuszok elhajtanak az épületünk előtt, a terroristák ekkor vitték ki őket a reptérre. (A hatóságok túszmentő reptéri akciója során végül az összes túsz meghalt, két terrorista maradt csupán életben, a szerk.) A történtek után azt sem tudtuk, folytatódik-e az olimpia. Sétáltunk a városban, emlékszem, az út túloldaláról Balczó Bandi reménykedve azt kiabálta: Sebaj, folytatjuk, fiúk! Folytattuk – a gyászünnepség után.

Az észt származású Jüri Tarmak nyerte a magasugrás döntőjét, ön tőle 5 cm-el lemaradva, 218 cm-el ötödik lett. Hogyan előzte meg a nyugat-német Hermann Magerl, aki ugyanekkorát ugrott?
Tarmakról annyit, hogy alig tudtunk róla valamit, a szovjetek röviddel a verseny előtt megjelentek, lezajlott a döntő, és már utaztak is haza, hogy a versenyzők minél kevesebb emberrel találkozzanak. Nekem a döntőig nem volt egyszerű az utam, mert a 215 cm-es szintet megugrottam, de aztán a döntő előtti éjszaka nehezen tudtam elaludni, nem tudtam jól pihenni. A döntőben 218-at ugrottunk Magerllel, de mivel ő nálam korábbi kísérlet során ugrott ekkorát, ő lett az ötödik. Orvos, még most is háziorvosként dolgozik.

Mindent kiadott magával, elégedett volt az ötödik hellyel?
Nem adtam ki mindent, úgy éreztem, tudnék ennél is jobbat ugrani, úgyhogy nem voltam elégedett.

Ahogy a cipőjével sem. Ezért még a döntő előtt lecserélte, ott pedig csak az egyik lábán viselt cipőt.
Igen, korábban edzéseken így fél párral szoktam meg, ezért a versenyeken is így ugrottam. Hivatalosan az Adidas szponzorálta a magyar sportolókat, de én egyszerűen nem éreztem jól magam abban a cipőben, szögletes volt, bajom volt a talpával, nem tudtam jól ugrani benne. Emiatt Münchenben bementem az egyik Puma-boltba, ahol végtelenül kedvesek voltak – a minimális német nyelvtudásom ellenére. Méretet vettek, és nekem személyesen másnapra elkészítették a magasugrócipőt.

Hogyan emlékszik vissza az olimpiai miliőre?
Az ugrási kísérletek közben a futópálya szélén gyakoroltam, és végig azt figyeltem, hogy a nézőtéren látok-e esetleg egy hírességet. Aztán végül nem ott láttam. Volt egy edzőpályánk, ahol egyszer csak megpillantottam Jesse Owens-t, az 1936-os olimpia négyszeres aranyérmesét. Óriási élmény volt nézni őt néhány méteres távolságból.

Major István 3 cm-el ugrott kisebbet önnél, hatodik lett az olimpián. Mitől volt ennyire magasszintű ekkoriban a magasugrás Magyarországon, esetleg az anyagiak játszottak közre? Ebben az időszakban gerelyhajításban is nagyszerűen teljesítettünk, Németh Angéla és Németh Miklós révén olimpiai aranyérmeseink, Kulcsár Gergely és Rudasné Antal Márta révén ezüstérmeseink voltak.
Az biztos, hogy nem a pénz miatt, ahogy említettem, én például nem kaptam pénzt, mint ma a profik. Én azért csináltam, mert a legjobb akartam lenni, és úgy gondolom, a többiek is a sport szeretete, az elhivatottság miatt lettek egyre jobbak. Meg kell jegyezni, Magyarországon ekkoriban elég jó műhelyek működtek, mint például a BEAC. Csapatbajnokságokat nyertünk, a Honvéddal egy szinten szerepeltünk atlétikában. A későbbi olimpiai bajnok Németh Angélának a klubnál Koltai Jenő volt az edzője, aki fantasztikus tréner volt, a TF rektora. Az én edzőm, Krasovecz Ferenc a TF könyvtárát vezette, bölcsész volt. Az említett Bácsalmási Péter jogász és tanár. A klubra jellemző volt, hogy az entellektüel sportolók gyűjtőhelye, sok volt az orvos, mérnök, bölcsész. Ezért is utáltak minket néha más klubok.

Atlétikában nem áramoltak a klubok között politikai irányítás alapján a sportolók, mint korábban a futballban?
Nem.

KGST-országként nyugati versenyekre el tudtak jutni?
Münchenbe, Ausztriába például igen, de évi rendszerességgel a Halle-Potsdam-Leningrád-Budapest-sorozaton tudtunk részt venni. Minden évben más város rendezte a viadalt, Budapesten a BEAC-stadionban tartották a versenyt. Sokan jártak ekkoriban atlétikai versenyekre, a BEAC vagy épp a BKV Előre-stadionba is, több ezer ember volt kíváncsi ránk.

1975-től a BEAC edzője lett, hogyan nézett ki a klub atlétika szakosztályának az élete?
Egy darabig ott voltam, csináltuk rendesen, de aztán sajnos elhalványult a dolog, leromlott a minőség. Később tanár lettem az ELTE-n, és nem volt már idő a szakosztályi munkára. Sajnos úgy alakult, hogy nem volt már ebben az időszakban olyan tanítványom, aki megközelítette vagy túlszárnyalta volna az eredményeimet, én pedig nem szerettem volna középszerű munkát végezni. Ráadásul anyagilag sem igazán érte meg.

Egy 2019-es interjújában Szabó Imre, a BEAC atlétikai szakosztályának korábbi vezetője arról mesélt, hogy amikor a ’90-es években önnek át kellett újra vennie az atlétika szakosztály vezetését, a nulláról kellett építkezni. Miért?
A pozícióm ugyan megvolt, de inkább amolyan tanácsadó szerepben voltam jelen, nem edzettem a versenyzőket. Nem volt már ekkor olyan korábbi nagy tudású sportoló a szakosztályban, aki a vállára tudta volna venni a szakmai munkát. Imre mecénásként csinálta ezt az egészet, nélküle semmire sem jutott volna az atlétika szakosztály. Imrének nemrég voltunk temetésén.

A 80. születésnapja alkalmából a BEAC a legjobbakat kívánja önnek, ön mit kíván a BEAC-nak?
Hogy bontsák le az Alleé-t, és újra legyen ott a BEAC-stadion. A viccet félretéve azt kívánom, hogy legyenek még olyan fanatikus, elhivatott vezetők, mecénások, edzők a szakosztálynál, mint amilyen Szabó Imre volt.

Az interjút készítette: Gabay Balázs